Mottó: "Amit hallok - elfelejtem;
Amit látok - megismerem;
Amit csinálok - megtanulom."
A fenti mottó sokak számára azt jelenti, hogy aki közvetlen tapasztalatot szerez, akinek átélt élménye van valamiről, az tudja hitelessé formálni véleményét arról a témáról, történésről, nézetről.
Így van ez a velünk is pedagógusokkal nagyon sok esetben, és erre támaszkodott az a konferencia is, amelynek címe: A romák kulturális hagyományai Magyarországon.
Ezt a konferenciát több éve, minden évben megrendezik Pécsett, a Ráth Aladár Közösségi Házban, a Kultúr-Kontakt Ausztria támogatásával. A résztvevők köre főként pedagógusokból került ki. Így történt ez akkor is, amikor én is részt vehettem ezen a konferencián. Fontosnak tartom, hogy élményeimet megosszam a Tisztelt Olvasóval azért, mert ezek az élmények nem csak a fenti mottó gyakorlati alátámasztásául szolgálnak, hanem olyan élmények, amelyek mély, maradandó gondolatokat és érzéseket indítottak el benne. Úgy vélem, hogy ezek a gondolatok segítségül is szolgálnak az olvasók számára, mert segít megvilágítani egy multikulturális gondolkodásmódot, amelyet most tanulunk a napi pedagógiai gyakorlatban.
A konferencia célja, hogy reális képet adjon a cigányságról, annak hagyományairól és történelméről. Mindezt azért tartották fontosnak a konferencia szervezői, mert csak ezek ismeretében, vagyis a cigányságról szerzett közvetlen átélt élmények mentén ismerhetjük meg őket a legigazabbul. A megismerés és ennek mentén a megértés teszi majdan lehetővé, hogy teljes szívvel elfogadó pedagógiai légkört teremtsünk a cigány gyermekek számára. Ugyanis tudvalévő, hogy az elfogadó, megértő, szeretetteljes környezetben nevelkedő gyermekek fejlődése, belső étékeinek kibontakozása, önmaga lehetőségeinek legmagasabb szintre emelése sokkal eredményesebb - akár 50%-kal is -, mint ellenkező esetben, ha a gyermek számára ez a légkör nincs biztosítva. Ezzel tudunk hozzájárulni a cigány gyermekek jövőbeni boldogulásához is. Mert akit megismerünk, azt tudjuk megérteni, s akit megértünk, az tudjuk elfogadni, sőt megszeretni is. Ehhez szeretnék hozzájárulni emlékeim felidézésével.
A romák életmódjáról, életviteléről, hagyományaikról az ismeretek megszerzése más úton is lehetséges, könyvekből, elbeszélésekből, vizsgálati anyagokból. Mégis ez kevés lenne átélt élmények nélkül, személyes tapasztalat nélkül. Hogy miért?
A válasz az előítéletek mentén fogalmazhatók meg, amelyekkel az elhivatott pedagógusok közül is sokan küzdenek. Az átélt élmények azok, amelyek során lehetőség van arra, hogy a pedagógiai hivatás jó szándéka és az előítéletek közötti konfliktus feloldódhasson, egyfajta belső átértékelődés jöhessen létre, amelynek eredménye az óvodapedagógusi elfogadásban ölt testet.
A fentiek miatt volt számomra oly fontos a konferencia szervezőinek azon törekvése, miszerint a cigányságról szerzett ismereteken túl közvetlen találkozások révén is közvetlenül belelássunk a cigányság valós gondolkodásmódjába.
A térség felelős vezetői számára a jelen társadalmi viszonyok között kettős feladat fogalmazódik meg:
- a cigányság integrálódásának elősegítse
- és a szegregálódott cigány közösségek életminőségének emelése.
Az a közösség, amelyet volt szerencsén megismerni, Alsószentmártonban él, és a véletlenek szomorú játéka következtében szegregálódott egy 1200 lélekszámú, 100%-ban roma lakta faluvá.
Ellátogattunk ebbe a faluba, az itt szerzett élményt szeretném megosztani a tisztelt Olvasóval.
Panorámás, légkondicionált buszunk rákanyarodott a falu felé elágazó egy sávos bekötőútra.
Vajon miért csak egy sávos az út? Nem elég a térség felelős vezetőinek törekvése a ki- és bemenő forgalom rendszeressé tételére, és annak feltételei megteremtésére?
Éppen elfért a busz. - "Csak ne jöjjön senki szembe!" - aggódott a busz vezetője. És nem jött. Egyáltalán. Míg ott voltunk - egy fél napot -, egyáltalán nem jött az úton autó. Alsószentmárton "zsákfalu". A falu egyetlen útja körbevezet a falun, betorkollik a bekötőútba.
Az út akár egy szimbólum is lehetne. Jelképezhetné az elzártságot, s azt is, amit még akkor nem tudtam: a falu szegregálódott.
Délben szálltunk ki a rekkenő hőségben. A falu érdeklődőinek sokasága az úton toporgott. Körülbelül 20 fő felnőtt és a hozzájuk tartozó 3-4 gyermek pedig az udvaron várták a vendégeket. A két ház által közrefogott udvar füves, padok és asztalok megterítve sorakoztak középen (amit a konferencia szervezői valósítottak meg).
Jobb oldalon a ház falánál a kisgyermekes asszonyok ültek, karjukon a legkisebb gyermekük, s mellettük testközelben szorosan reájuk simulva a nagyobbak. 3-4 gyermek. Az édesanyák és gyermekeik összetartozása, mint egy-egy „szőlőfürt”, megható képet mutatott. A kép gondolatokat asszociált bennem:
- az anya-gyermek kapcsolat szorosságát; térben, és lélekben egyaránt;
- az egyűvé tartozás mélységét; amely az anyáról való leválás nehézségét is előre vetíti;
- az anya biztonságos közelségét; amely segíti az idegenek „eltűrését”;
- a feltétel nélküli elfogadást, a természetes bizalmat, és a védelem komfortérzetét.
Mint anya, és mint pedagógus jó érzéssel fogadtam a látottakat. Akkor még, ott a látogatás elején, nem tudatosodott bennem, hogy ez a látvány mélyebb nyomot is hagy bennem. Ez a látvány válaszként ott lapult tudatom alján a következőkre:
Miért is tartózkodik a roma édesanya idejekorán beadni az óvodába a gyermekét?
Miért is marad meg az anya iránti kötődés a roma gyermekben olyan mélyen, olyan erősen? Itt láthatóvá vált, hogy ez ad a gyermek számára biztonságot, a tőle sokszor oly nagymértékben különböző elvárások sokasága között. És hogy éppen ez az erős kötődése segíti őt abban, hogy majdan nyitni tudjon a külső világ elvárásai felé.
Tovább folytatva első benyomásaimat, megragadott az a látvány, amelyet az édesanyák mellett kikészített szebbnél szebb kosarak nyújtottak. Akármilyen nyitottnak, mosolygósnak éreztem őket, bennem jelen volt egyfajta tartózkodó feszültség, és ugyanakkor egyfajta késztetés is arra, hogy minél előbb szóba elegyedjek. A kisgyerekek és a kosarak oldottak fel.
Az egyik édesanya - karján egy kisgyermek - felém tekintett. Beszédbe elegyedtem az édesanyával. Megeredt a nyelve, mint minden anyának, ha a gyermekéről beszélhet. Kitárultak előttem a család lényeges információi. Kik tartoznak a családba, hány évesek a gyerekek, hová járnak óvodába, ki-kivel tart rokoni kapcsolatot.
Stella, az óvodás kislány is bekapcsolódott a beszélgetésbe, amikor megtudta, hogy óvó néniket tanítok. Megmutatta, kik azok, akikkel együtt jár óvodába, ki a legkedvesebb barátnője.
Később az én családomról kérdezgetett. Mikor megtudta, hogy egy gyermekem van, csalódottságát nem leplezve mondta: "Csak?" Csalódottságát hosszú hallgatásba is burkolta. Máris éreztem, hogy nemcsak az információ lepte meg, hanem bennem is csalódott. Náluk ez másképp van. Ez hirtelen elválasztott minket, idegenné váltam számára. Más voltam, mint az ő anyukája és az ő családja, s ezzel nem tudott mit kezdeni. Alulról felfelé méregetett, nézte, hogy nem csak bőrszínre, de a gyerekek számában is más vagyok. Elszakadt köztünk a fonal, ami már igen gyorsan szövődött.
Engem is váratlanul ért Stella reakciója. Fontos volt számomra, hogy ne csalódjon bennem, és ne veszítsem el a kezdeti szimpátiát. Én sem tudtam mit kezdeni a hirtelen megváltozott helyzettel, zavarban voltam. Zavaromat a fonott kosarak felé nézve igyekeztem leplezni.
Gyönyörűek voltak. A legszebbet éppen akkor emelte fel kolleganőm, s alkudni kezdett az árért. Meglepetésemben felkiáltottam. Természetes megnyilvánulás volt ez, hiszen nagyon sajnáltam, hogy elkelt a számomra legszebb kosár. Aggódni kezdtem, hogy a többi kosár is elkel, mielőtt vásárolhatnék.
Jól jött ez a helyzet nekem. Stellát kértem meg, hogy mutogassa végig a kosarakat. Dicsekedett, hogy melyiket ki, melyik rokona fonta. Kínálta, magyarázta, mi mindent tehetek bele, mi mindenre használhatom. Ismét „egy hullámhosszon” voltunk. A jóízű beszélgetés vonzotta óvodás társait. Többen hozzánk csapódtak Helenával, egy iskolás kislánnyal együtt. Meséltek Zsuzsa óvó néniről, Erzsike néniről, a tanítóról. Olyan jól beszélgettünk, hogy vágyat éreztem arra, hogy megtekintsem, hogyan vélekedik édesanyjuk a mi együttesünkről. Mosoly bujkált szája szögletében, de komoly maradt. Stella követte tekintetemet, s mikor látta édesanyja arcát, odamosolygott, s már cserfeskedett tovább. "Engedélyt kaptunk" az együttlétre. Úgy éreztem, ezt nekem is meg kellett köszönni, ez fontos, így hát mosolyogva hunyorítottam egyet édesanyja szemébe nézve.
A beszélgetés fonala a két óvoda felé terelődött. Kiderült, hogy az egyik óvodában, a szebbikben, ott a templom mellett, nem kell fizetni, mert József atya, a plébános, biztosította az ingyenes ellátást.
- "Milyen jó ember! Vigyázzatok rá, nehogy elmenjen!"
Kinevettek: - "Ő nem megy el, ő nagyon szeret minket!"
- "Honnan tudjátok?"
Egymás szavába vágva hadarták:
- "Mert minden nap reggel együtt imádkozunk az óviban, …nálunk reggelizik, ….és ránk mosolyog, … és mindig szívesen segít, … és meg is simogat minket, … és két árva cigány gyereket is örökbe fogadott, pedig ő nem is cigány, …"
És sorolták egymás szavába vágva, azokat a cselekedeteket, azokat a szeretet-megnyilvánulásokat, amelyek József atya erényei, amiért bíznak benne, szeretik, és érzik, hogy ő is szereti őket.
Érzékeim mélyén ismét tudatosodni látszott egy információ. Ez így együtt már elegendő is ahhoz, hogy valakiből jó pedagógus válhasson. József atyában, a falu egyetlen nem cigány emberében mindezek a jellemvonások benne rejlenek.
És ők, a kicsik, ők is tudják, meg is tudják fogalmazni, hogy József atya jó ember, szereti őket.
Miért is tudják ezt? Azért, mert ott ülnek ők is akkor, amikor a család beszélget, amikor a család hálásan szól, kinek-kinek az erényeiről.
Meglepődtem, és felvillant bennem: Vajon mi tudatjuk-e szeretteink és ismerőseink erényeit? Hálánkat kimondjuk-e? Kimutatjuk-e?
Bennük, a cigánygyerekekben a "jóság", mint érték, tettekhez kapcsolódik, és már 4-5 éves korban verbálisan is megfogalmazódik; végül szájról-szájra jár az erényes ember jelleme, mint példa, mint minta a gyermekek és felnőttek előtt.
A leutánozható minta a legjobb nevelő erő a roma családban!
De a negatív vélemény is megfogalmazást nyer, akár a követendő jóság. Így jár szájról-szájra a "falu bolondja" megbélyegzés is.
A tornácon háromfős cigányzenekar játszott (szintetizátor és két gitár, mindhárman énekeltek), jó ritmusú, nem éppen cigány dalokat. Egy férfi kissé előttük - meleg zakóban a nyári forróságban, több számmal nagyobb, kopott cipőben, erősen elhasznált nadrágban, borotválatlan, ápolatlan külsővel - topogva táncolt. Amikor elfáradt, leült az asztalhoz, ahová nekünk, „a vendégeknek” terítettek. Rögtön, hárman is odaléptek és halkan, de határozott kéréssel, rövid magyarázattal eltessékelték onnan. A férfi nem vonakodott, hanem felállt, és táncát tovább folytatta.
Az események sodrában észre sem vettük, hogy csak mi ülünk az asztaloknál. A vendéglátók terítettek, tálalták a lecsós csirkét, bort töltöttek, és a hamuból kivett, frissen sült kenyeret szolgálták fel, - egyikük sem ült le az asztalhoz. A férfiaknak a kosárfonásnál és valahol másutt volt dolguk. A finomságok és a sok-sok látnivaló elvonta a figyelmünket, s csak utólag tudatosodott, ahogy a mozaikélményeket összerakom. Így kap értelmet a furcsa táncoló férfi eltessékelése, és a mi kiszolgálásunk. Utólag kellemetlen érzés kerít hatalmába, hogy ez így történt. Kiszolgáltak, beszélgettek, szórakoztattak, de nem ültek le közénk. Sokféle oka lehetett ennek. Jelzés értékű, elgondolkodásra késztet, és további vizsgálódáshoz adhat alapot.
Visszatérve a táncoló férfi esetére, délután egy másik szituációra lettem figyelmes. A beszélgetés, táncolás, kosárfonás közepette a kisgyermekek odalopództak a férfihez. Megpiszkálták hátulról. Majd mielőtt megfordulhatott volna, kuncogva elfutottak mellőle. Ennyi volt a játék, mely sokszor ismétlődött.
Miután az egész kicsik is részt vettek ebben a „játékban”, közelükben helyezkedtem el. Rögtön megérezték figyelő jelenlétemet, körém kuporodtak, mintegy megbízva bennem, így avattak be játékukba.
Szemem kérdve nézett rájuk. Olvastak belőle, s megindult a negatív jellegű személyleírás szóáradata:
-"Bolond,…falu végén él, … egyedül, mert mindenki elhagyta, gyerekei elmentek a városba, … mindenki messze elkerüli, mert veszekszik, kiabál, … Apukám a kerítésre teszi az ennivalót, … mindig morog, veszekszik, ….. mi is viszünk neki ennivalót, …"
A gyermekek is tudják ezt, akár a jó, az értékes oldalát, akár a kirekesztő, negatív oldalát. A családi beszélgetések mentén ez is kiderül. Ott származódik át, hogy mi a jó, és mi a rossz. A szülők véleménye, mint megkérdőjelezhetetlen, egyedüli érték hagy maradandó erkölcsi értékítéletet a gyermekben. Ők a hitelesek számukra, hiszen mély kötődések mentén működnek.
Miből gyökeredznek ezek a mély kötődések?
A cigány gyermek akár 2-3 éves koráig is szophat anyatejet. Ez a testi kapcsolat az egyik legfontosabb és legtartósabb anya-gyermek kapcsolatot eredményezi. Stella kicsi testvére másfél éves volt. Édesanyja teljes nyugalomban ült ott a ház falánál a széken, és ha látta, hogy éhes gyermeke, megszoptatta. Utána letette aludni a kicsit, aki a vígság közepette is mélyen aludt.
A szülők mindenhová viszik magukkal gyermeküket. Karban, háton, vagy babakocsiban, de főként testen hordva, és így mindig részesei a történéseknek. A szülőkkel, biztonságban vannak.
A három éves gyereknek még korai az óvoda, hiszen még alig-alig vált el a testközelből. Ilyenkor még az "Ölelj át!" -korszakban van, s nem érett még meg a "Tegyél le!" -korszakra. Nem igénye még a társak felé fordulás sem, hiszen az anya teste a biztonság, a szeretet, és a testvérei jelenléte kielégítik társigényét. A nagy család és a sok gyermek, elegendő társaságot ígér a három éves gyermek számára, és az édesanya sem dolgozik. Az óvodai élet nem tud vonzó lenni számára, de a szülők sem igénylik, ezért nem is siettetik az elválást. A szülőknek, és főként az édesanyának nem sürgős a leválasztás, hiszen ez a hagyomány. Ha tehát nem sürgős, miért is kezdenének bele a leválasztás praktikáiban?
A gyermeknek mindezekről a mély és szoros kapcsolatokról le kell mondania, ha óvodába kerül. Így nemcsak az anya biztonságot adó közelségéről, de a testvérekkel való együttlétről is. Miért is? Mert főként homogén életkorú csoportokba szerveződnek az óvodai csoportok. Ezeket részesítik előnybe az óvodavezetők és a nevelőtestületek, sőt sok helyütt a szülők befolyása is ez, mondván, hogy a homogén csoportokban eredményesebb a fejlesztés.
Ez a vélemény nem állja meg a helyét. Ezzel a nézettel már régóta nem tud egyetérteni az óvodapedagógia, sem mint a gyermek fejlődése - fejlesztése szempontjából, sem mint a szociális érettség szempontjából.
A homogén csoportszervezési móddal kizárják a cigány gyermekeknek a szülői házból származó testvéri kötődéseinek átmentését. Ez nem csak a cigány gyermekek számára káros, de számukra és szüleik számára még inkább. Fontos ez a kötődés, hiszen hagyományaikkal is megegyezik, és a csoportélethez való alkalmazkodást a testvérrel együtt könnyebben magáévá teszi. Így tehát ez is egy oka annak, hogy miért mellőzik a túl korai – 3-4 éves korú - óvodáztatást.
A faluban a hosszú évek áldozatos munkájának eredménye lett József atya munkássága. Így szívesen küldik óvodába gyermekeiket. Benne megbíznak, szeretik, tudják, hogy jót akar, s azt is tudják, hogy az általa fogadott óvó néninél is jó helyen vannak a gyerekeik. Mégis szívesebben küldik később a gyermekeket óvodába, s így a 3-4 évesek csoportja mindig nagyon alacsony létszámmal működik.
Vajon nem lenne szüksége a hátrányokkal küzdő cigány gyermekeknek arra, hogy az iskolás kor előtt minél előbb bekerüljenek az óvodai nevelés rendszerébe? Sokak helyeslik ezt. De a családi hagyományokkal és az anyai érzésekkel soha sem szemben, hanem azt megértve, az óvodai élet vonzóságán át hathatunk a szülőkre.
Miért fontos kérdés ez? Azért, mert az iskolakezdés esélyeinek kedvezőbbé tétele éppen a hátrányos helyzetű cigány gyermekek esetében válik fontossá.
A gyakorlat azt mutatja, hogy éppen ők azok, akik csak öt éves korban kerülnek be az óvodába, akkor, amikor a törvényileg előírt kötelezettség készteti rá szüleiket. Az adódó esetleges hátrányokat egy év alatt általában nem sikerül behozni, így rendszeressé vált számukra a két éves óvodai élet, amely sok esetben ezért nyúlik 6 éves kor utánra. Megoldást általában még ez sem eredményez minden esetben. Ilyenkor szinte determinált a kis létszámú, osztályok felé való irányítás, vagy a normál osztályokba kerülés esetén a követelményeknek való meg nem felelés; a bukás, az évismétlés. Ezért lehetett az 1971-93 közötti vizsgálat adatai között a következők:
A legtöbb cigánygyerek számára már 6 és 14 éves kora között eldől, hogy nem juthat középiskolába, mert az általános iskolát 14 évesen a roma gyerekek 31.3%-a, 15 évesen a 43,6%,-a 16 évesen a 62,6%, 17 éves korban 64,4%-a és 18 éves korban a 77,7%- a végzi el. Ebből is látható, hogy a cigány kisebbség soraiból tovább tanulni szándékozó fiataloknak csak igen kis százaléka képes középfokú oktatásban részesülni, hiszen a legesélyesebbek azok a fiatalok, akik a 14-15 évükben járva próbálkoznak meg a továbbtanulással.
A lemorzsolódást illetve a sikertelen általános iskolai pályafutást több dolog is eredményezheti.
A cigány fiataloknak csak igen kis százaléka jár rendszeresen óvodába. Talán ennek is köszönhető, hogy a gyerekek jelentős hányada szocializációját tekintve éretlenül kerül be az általános iskola első osztályába. Csökkentheti a várt siker esélyeit az is, hogy sok esetben a nem magyar anyanyelvű gyerekek csak igen gyér magyar szókészlettel kerülnek be az oktatási rendszerbe, alapvető kommunikációs problémákkal küzdve. A sikertelen tanulóknak (akik nem képesek elvégezni az általános iskolát) 22,9%-a magyar anyanyelvű, és 48,2%-a cigány anyanyelvű.
Azok a gyerekek, akik 5 éves korukra sem kerülnek be az óvodai rendszerbe, jelentős többségében 7-8 évesen lesznek első osztályosok. Az iskolai sikertelenség nem jelent különösebb traumát sem a szülőknél, sem a gyermekeknél, hiszen ez a jelenség - sajnos - generációkra visszamenőleg általánosnak tekinthető még akkor is, ha statisztikai adatok utalnak arra, hogy 1971 és 1993 között átalakult a cigány családoknak a véleménye az iskola hasznosságáról.
Van egy „kiút”(?) a tanulónak és a pedagógusnak egyaránt. Ez pedig a gyermek áthelyezése speciális iskolába. Nemzetközi vizsgálatok tanulsága szerint Európa középső és keleti részén általános jelenség az, hogy a speciális iskolák tanulóinak túlnyomó többsége cigány származású. Ennek a vizsgálatok tanulsága szerint számos oka van. Álljon itt most néhány a teljesség igénye nélkül:
- a cigány gyermekek születési súlya az átlagos európainál lényegesen kisebb, a problémás, elsősorban alapvető ellátási gondokkal küzdő családi környezet nem képes az ezzel járó pótlólagos terápiákat biztosítani a gyermek számára;
- az első találkozás a pedagógussal, szülőnek és gyermeknek egyaránt talán éppen a kommunikációs gondok miatt, nem nevezhető sikeresnek;
- a sikertelenség konzerválása mindhárom oldalról –gyermek, szülő, pedagógus- sértődöttséget eredményez, mely tovább rontja a kommunikációs csatornák működését;
- az úgynevezett normál általános iskolák többségi tanulói stabilabb szocializációval rendelkeznek, könnyebben lesznek szerves részei egy adott osztály közösségének;
- a cigány tanulók szülei is szívesebben veszik, ha egy olyan iskolába jár gyermekük, amelybe esetleg már ők is jártak, illetve ahova testvéreik, rokonaik is járnak;
- olyan erős többségi nyomás nehezedik a pedagógusra, hogy az osztály esetleges tanulmányi sikerekért könnyű szerrel megválik az átlagot rontó tanulótól.
Tény az, hogy az úgynevezett elit szemléletű, de önkormányzati fenntartású iskolákban kevesebb cigánygyermek található, mint amennyi lehetne. Ha a kisegítő iskolákban eredményesen szerepelnek a cigány tanulók, akkor meg kellene vizsgálni azt, hogy melyek azok a momentumok illetve oktatási formák, melyek e sikert előidézhetik:
- A személyes kapcsolattartás a szülő és pedagógus esetében (kiscsoportos oktatásnál ez nem okozhat komoly megterhelést);
- A csökkentett követelményrendszer, illetve a személyhez igazodó oktatás.
Az a statisztikai adat, mely szerint a speciális iskolákban tanulók nagyobb számban végzik el az általános iskolát akár 14-15. életévben, nem könyvelhető el sikernek, hiszen ezen oktatási intézmények tanulói egyre kisebb eséllyel vesznek részt a középfokú képzésben. (Az indokolatlan, nem kellően megalapozott áthelyezés a speciális iskolában súlyosan sérti az emberi és kisebbségi jogokat.) Több tanulmány szól az ilyen esetekben jelentkező intézményi átjárhatatlanságról. Arról azonban mindenképpen szólni kell, hogy a legutóbbi néhány évben javulás mutatkozik a továbbtanulási arányokban. A 14 éves fiatalok 14,3%-a jár szakmunkásképzőbe, illetve szakiskolába, 5,1%-a jár szakközépiskolába, gimnáziumba, és ezek közül főiskolára vagy egyetemre kb. 0,75 %-a kerül.” /A vizsgálati adatokat Forray R. Katalin: Romák, iskolák, oktatásügy címmel tartott előadásából idéztem./
A fenti vizsgálati adatok és a konferencia által nyújtott élmények számomra egyfajta megoldást sugallnak.
Hogyan lehetne tehát az iskolakezdés esélyeit az óvodáztatással növelni?
- Ösztönözhető az óvodába lépés a roma családok gyermekei számára ingyenes ellátással. A család dönthesse el, hogy ezt mikor kívánja igénybe venni. Ez a fajta megoldás Ausztriában már honos. Az úgynevezett Gyermek-csekk erre szolgál.
- Ha az óvodai csoportszervezés heterogén életkorú legyen, vagyis vegyes csoport, akkor az ilyen szervezésű csoportokban együtt fogadhatók a testvérek, vagy a rokonok és az ismerős gyerekek, akikkel a gyermek már a családi környezetből is kötődéssel érkezik. A vegyes csoportszervezés számtalan előnye közül még néhányat hadd emeljek ki. Ezek:
- a családból való kiszakadás, vagyis az óvodába való befogadás nem traumatizáló hatású, hiszen a gyermek ismerősök, rokonok, testvérek környezetébe kerül;
- a szülő is szívesebben engedi ismerős közegbe gyermekét, ahol már az óvó néniről is vannak információi az odajáró gyermekektől és azok szüleitől;
- az óvónővel együtt több éven át lehetnek együtt a gyermekei, sőt amennyiben lemaradások következtében még egy évet óvodában tölt gyermeke;
- maradhat ismerős óvónőjével, aki őt már ismeri, fejlesztésének útja, módszerei beváltak, folytathatók;
- a természetes, családias környezetben a minták könnyebben átszármaztatódnak azoktól, akik már idősebbek, az óvodai életben tapasztaltabbak, hiszen viselkedésrepertoárjukat a kisebbek és az újabbak szívesebben utánozzák le. Ez a cigány gyermekeknél különösen eredményes, hiszen a családban is ez a gyakorlat.
- Az integrált nevelést részesíteném előnyben. Az integrált nevelés olyan nevelési, oktatási, szervezési forma, amelyben a többségi és a jelen esetben roma gyermekek együttnevelése történik a differenciált bánásmód pedagógiai hatásrendszerének érvényesítésével. Az integrált nevelésre éppen nem az alsószentmártoni példát lehet hozni, hiszen ott minden csoport minden gyermeke roma származású.
Az alsószentmártoni roma közösség egyfajta véletlen, a feltételeknek véletlen összejátszása eredményeként született meg, hiszen a falu szegregálódott. A falu lakossága, iskolázottsága, munkalehetőségei és egyéb körülmények kapcsán történt a többség kiköltözése. A roma lakosság kedvezményes letelepedése előtt így nem tornyosult akadály, és ők éltek is a lehetőséggel. Itt telepedtek le.
A falu levált a többségi társadalomról. Nem tervszerűen, de így esett. A többségi társadalom mintái, viselkedése, értékei csak akkor hatolnak be ebbe a faluba, ha látogató – mint mi is – érkezik, vagy ha "kiszakadt" valaki a közösségből, aki vissza-visszajárva "híreket", viselkedési módokat visz az elzárt közösségbe. Számukra a visszaköltözés valójában már nem lehetséges, hiszen egyik fél sem tud már a régi módon élni, kapcsolatot teremteni. Visszavágynak, de igazán már másokká váltak, így a régi közösség nem is tudja visszafogadni. Az új közeg pedig - sajnos - még nem olyan érett, hogy tudja fogadni a másságból adódó különös megnyilvánulásokat. Tehát a kiszakadt egyént a többségi társadalom nem mindig tudja egyértelműen elfogadni, és az így talajtalanná válhat.
Ezért nem lehet a cigányság „felemelkedésének” módja sem a roma közösségből való kiszakítás és a többségi társadalomba való beleillesztés, sem az egész roma közösség elkülönülése sem.
- Az óvoda légkörét kell olyanná tenni, ami vonzó hely a szülők számára is.
Ami sebet ott kap valaki, gyakran holtáig sem heveri ki.
Milyen is az a hely, ahová a szülő szívesen adja be a gyermekét? Nincs benne semmi újdonság, ugyanúgy jellemzik azok a vonások, mint ahogy a többségi óvodákat is jellemeznie kell. Legyen itt egy olyanfajta felsorolás, ami ezt szolgálja.
- A szülő betekintést nyerhet az óvoda életébe anyás „beszoktatással” addig, amíg a gyermek igényli ezt; bejárhat az óvodába; dolgozhatnak is ott; különféle programokat tartanak, munkadélutánokat, teadélutánokat, játszó délutánokat, közös ünnepségeket szerveznek, kirándulások alkalmával meghívottak és kísérők; nyitott az óvoda kapuja a szülők előtt, minden szülő előtt. Így a szülők belelátnak az óvoda életébe, ami bizalmat ébreszt bennük, s szívesen hagyják ott gyermekeiket, mert tudják, jó helyen van ott.
- Az óvodapedagógus a nyitott óvoda rendjéből jobban belelát a roma család életébe, szokásaiba, érzelmi, hagyományaikkal teli kultúrájuk világába. Ezekkel bővebb ismeretre tesz szert, ami segíti az elfogadást. Az elfogadás lehetővé teszi a természetes együttélést a szülőkkel, a nevelésben partneri viszony kialakítását a gyermek érdekében.
- Szeretném kiemelni a természetes kapcsolatok erősítését. Hiszen a fejlődés útja az, hogy a különbözőség, a másság elfogadása értékké válik nemcsak a pedagógiában, hanem a mindennapi élet gyakorlatában is. A továbblépés útja az lehet, ha a pedagógia (az óvoda, az iskola, a nevelés) nem ragadja ki az etnicitást az egyén (csoport) lehetséges identitásai közül, s ezzel nem ad neki abszolút elsőbbséget. Erősíti a minél összetettebb, többoldalú identitás kialakulását, és azt a felfogást állítja középpontjába, hogy a különbözőség normális dolog, hogy a különbözőség a minden egyén másságából, sajátosságából, egyéni megnyilvánulásaiból adódik.
- A különbözőség normalitása a társadalmi együttélés alapelve, s egyben kihívása is. Csakis úgy lehet a másság, a különbözőség, a sajátosan egyedi személyiségek elfogadására nevelni, ha a másság megtapasztalhatóságának közegében él az egyén, - és ha lehet minél fiatalabb korban. Ezt az elfogadást képes erősíteni az integrált nevelés, a vegyes csoportok szervezése is, és az egyediségekhez igazodó személyes bánásmód, amely a differenciálás pedagógiájában ölt testet nap mint nap a teljes intézményes nevelés minden tevékenységében.
- A fenti gondolatok tükrében úgy érzem, hogy a differenciált bánásmódra, annak pedagógiájára több figyelmet kell szentelni. Úgy tűnik, hogy az óvodai gyakorlati terület még nincs kellően átitatva a differenciált bánásmód szakmai-módszertani technikáival. Ezekkel a technikákkal lehet olyan egyéni igényeket, emberi-gyermeki szükségleteket kielégíteni, amelyek mentén a gyermekek olyan légkörben nevelkednek, amelyek a sajátosan egyedi tempójú fejlődésüket elősegítik.
Ott, ahol a gyermekek szerető, elfogadó légkörben élnek, ott a gyermekek is nyugodtabbak, esetleges hozott feszültségeik hamarosan feloldódnak, és kevésbé vannak kitéve a pedagógus is az ebből fakadó nevelési nehézségeknek. Az ilyen csoportban a gyermekek is elfogadók, elmélyülten, jó kedvvel tevékenykednek, toleránsak és empatikusak - mint ahogy ezt látják óvónőjüktől és csoporttársaiktól is.
Visszatérek eredeti gondolatomhoz, a kezdő mottóhoz, s egyben összefoglalom az élmények mentén megfogalmazottakat. Fontosnak tartom az átélt élményeket, a közvetlen tapasztalatokat mindannyiunk számára. Igazán ezek az átélt élmények adhatnak számunkra - mint ahogy számomra is -, egy olyan fajta nyitottságot, amely a pedagógiai munkában hozzásegít az egyéniségeket - benne a másságot és a sajátosan egyedi individuumot - megérteni, elfogadni és tiszteletben tartani.
„Az integráció nem csak egyszerűen egy humanitárius igény,
vagy ideális szociálpolitikai magatartás,
és nem is az együttérzés egy módja,
vagy a tolerancia nagyvonalú gesztusa,
hogy mi épek eltűrjük magunk között - a másságot, akár - a sérülteket,
és hagyjuk, hogy velünk élhessenek.
Mi magunk is érintettek vagyunk.
Az integráció ennél fogva egy olyan feladat,
amit magunkkal kell kezdenünk.
A mások árnyékainak elfogadásához szükséges és lemondhatatlan alap ennél fogva a saját árnyékaink elfogadása.”
(Milan Comparetti)