Délután 5 óra körül van. A busz tömött. Oldaltáskákon, hátitáskákon és a bevásároló szatyrokon kell átvergődniük a felszállóknak ahhoz, hogy egy kapaszkodóhoz jussanak. Sok a fáradt arc, révedező tekintet; - ülőhely sehol.
Az egyik ülésen egy óvodásforma, kb. 3-4 éves kisleány üldögél egyedül. Lába nem ér le, kényelmetlenül, nyújtott lábbal kénytelen ülni. Fölötte tornyosul apukája, aki szenvtelen, komoly arccal néz ki az ablakon; előtte anyukája áll, aki szintén nem mond egy szót sem, bár tekintete le-lenéz kisleányára, és rá-ránéz az apukára is. Az apa megközelíthetetlen, az anya is szinte másolja az apai komoly tekintetet. A kislány ritkán néz rájuk, elfoglalja magát. Dudorászik csendben, valamit mintha mesélgetne, majd mintha bábozna, ujjacskáját az ablak előtt mozgatja, mint a nyuszifüleket. Nem vesz róla tudomást sem anyja, sem apja, de úgy tűnik a kislánynak sincs erre (…már?…) igénye. (Szomorúan vallottam be magamnak, hogy ezt a következtetést a szituáció engedte feltételezni.)
Csak én néztem önfeledten őt, majd szüleit, - nem kis szomorúsággal. Már körülbelül tíz megállót is utaztunk így, s „a gyermek még mindig viselkedett”. Szinte vártam már, hogy valaki megtörje ezt az erőltetett komolyságot, … de nem. A kisleány pedig aranyos gyermeki ártatlansággal foglalta el magát. Látszott rajta, hogy más élményei is vannak, nem csak a merev, komoly, csendes viselkedés. De egy természetes, gyermekies és egyben családias epizód sem történt a szülők és a gyermek között hosszú ideig. Kommunikáció tovább sem volt hármójuk között. Úgy tűnt, hogy ez így szokás.
Egyszer csak halkan dobolni kezdett a kisleány kis kezével a busz oldalfalán. Egyből megszólalt az apa: „Hagyd abba!” – , még mindig kifelé nézve az ablakon, és a gyermek felett tornyosulva. A dobolás azonban tovább folytatódott. „Nem hallod? Hagyd abba!” A dobolás csak nem szűnt meg, még mindig, alig hallhatóan folytatódott, de nem szűnt meg. Valami piciny konokságot véltem felfedezni a gyermek arcán. S ekkor lenyúlt egy kéz, az apáé, egy pillantást vetve lányára -csak annyit, hogy megtalálja a kis kezet -, rántott egyet rajta, majd még erőteljesebben megismételte az utasítást. A leányka erre nyugton maradt. Az apa megmutatta, hogy ő, az apa az erősebb, elérte, amit akart.- Most, az apa lett az erősebb. Tehát abbahagyta.
Megjegyzés: Ebben a szituációban a fenti gondolat szintén megfogalmazódott bennem, amint láttam a kisleány arcocskáját.
Előre vetíthető: ha valaki majdan nem lesz erősebb nála, akkor nála akár mindent lehet! Aki a külső fegyelmezéshez kénytelen igazodni, - az a heteronóm személyiség kialakulásában kap kedvező terepet -, s ugyanakkor nem tud kialakulnia az önfegyelemének, mint értékes jellemvonásnak.
Lehet, hogy nem mindig lesz így? Lehet, hogy nem engedelmeskedik mindig ily módon? … Miért gondolom? Azért gondolom, mert a szembehelyezkedés jelei már megmutatkoztak. A dac kialakulásának pedig szinte táptalaja a hideg, korlátozó nevelői attitűd, amely korlátozza, gátolja az önérvényesítési, majdan az önmegvalósítási törekvéseket is.
A gyermek aktivitásigénye - természetes módon – megmaradt. Nem törte meg az apai szigor. Előbb cipőjét kezdte figyelmesen nézegetni, majd kifűzte és újrakötötte. Elfoglaltságot talált. És milyen ügyesen tette ezt! Két hurokkal végezte, de addig igazította, amíg szabályos hurkok és szárak készültek. Majd úja és újra kikötötte – bekötötte.
Az anyukának nem volt szava hozzá. Csupán ránézett férjére, aki éreztette, hogy elégedett, de nem szólt sem lányának, sem feleségének. Csak testtartása árulkodott arról, hogy egyetért vele, egyetértésben vannak. Mintha ezt mondta volna egész testtartásával, és arcán is ez tükröződött: „Így kell gyermeket nevelni.”
Az eset kapcsán eszembe jut Ranschburg Jenő gondolata:
„A jó gyerek fogalma már csecsemőkortól kezdve
a „felszívódni képes” gyermekkel vált azonossá,
Ebben a szituációban a család csak akkor kezdeményezett kommunikációt a gyermekkel, ha a szülők szerint helytelen viselkedés következett be. Az elfogadott viselkedés, a helyes, nem nyert megerősítést, de azt elítélték, amit nem szabad, amit abba kellett hagyni, ami tilos volt. Így hát egyszerű a következtetés a gyermek számára: olyant kell tennie, aminek segítségével kapcsolatba lehet kerülni a szüleivel, felfigyelnek reá. Eleinte majd addig próbálkozik, amíg nem talál olyant, de később megtanulja, hogy mely viselkedések keltik fel a szülei figyelmét, s rendszeresen produkálja is azokat.
Sajnos nem csak egy ilyen család van. De a hiba nem a gyermekben van! Nem a gyermek a rossz! Ő csak valamiért így viselkedik, - sokak számára rosszalkodik.
semmint bírálókra (vagy akár ítélkezőkre) van szükségük.”
A család fiatal, kb. 28-30 év körüliek. Intelligens, tiszta, ápolt család. De látszik, amint mimikájukat „komolyra igazítják”. Miért? Vajon miért nem viselkednek természetesen? Miért tartják fontosnak a komor ábrázatot? Pedig a mosoly, a tekintet a szeretet közvetítésére alkalmas. És kit szeretnének, ha nem közös gyermeküket?! Ők azonban másra, távolságtartásra használják merevre komponált mimikájukat.
Már az is természetellenes, hogy egy 3-4 éves gyermek nem ül szülei ölében a buszon. Olyan elveszettnek látszik az ülésen. A szülők ölében érezhetné az összetartozás élményét, élvezhetné a szeretetet, a ráfigyelést. Beszélgethetnének az együtt látottakról – a házakról, a megállókról, az elsuhanó tájról, vagy az óvodában történtekről, és sok minden másról. Ebben a beszélgetésben benne lehetne a szeretet, az összetartozás kimutatásának sokszínű lehetősége: jó veled, érdekel, amit mondasz, becsüllek, időt szánok rád, fontos vagy nekem, jó, hogy itt vagy az ölemben, jó érzés, hogy vagy nekem. Eközben, nem csak biztonságérzetét szerzi meg a gyermek, hanem átadódnak azok a módok is, ahogyan szeretnek az emberek. Ahogyan ezt a gyermek átéli, átérzi, úgy tudja ő is átadni majdan, - vagyis visszatükrözi, először afelé, akitől kapja, majd mások felé is.
A szeretetet nem kezdeményezi, de visszatükrözi.
Ha szeretetet kap, viszonozza azt, de ha nem kap szeretetet,
A gyermek nem lát ki az ablakon, így kívülről nem jön be számára semmi információ. A szüleivel nincs információs-kommunikációs kapcsolatban, így hát maga-magát foglalja el, szórakoztatja. Amilyen történést ő produkál, - ha az nem ütközik a szülők elvárásaiba, - az nem érdekli egyik szülejét sem, csak egyedül őt. De a helytelen viselkedésre odafigyelnek, vele törődnek. Előbb-utóbb tudatosul benne, hogy a szülők figyelmét magára vonhatja a helytelen viselkedéssel. Ami vele történt a nap folyamán, azt sincs kivel megosztania, és ő egyedül marad a feldolgozatlan információkkal.
Kap ez a kisgyermek elég, neki való, számára elegendő szeretetet? Nem tudni. Nem lehet rá következtetni, de feltételezhető a szituáció során, e helyzet láttán, hogy nem azt kapja, amit gyermeki igényei kívánnak. De, ha nem kapja meg a szüleitől, vajon megkapja-e mástól? - Vajon lesz mit visszatükröznie?
Gondolataim a jövőbe kalandoznak. Lehet, hogy nem kell majd csodálkozni azon, ha ezeket a szülőket ez a gyermek-leány nem fogja szeretni? Ha nem szeret majd velük lenni; ha betegek és öregek lesznek, lehet, hogy nem ápolja majd őket; nem látogatja meg őket; nem akar időt szánni rájuk; nem látja el őket …stb. Ha a szülők jelenleg ilyenek, szinte valószínűsíthető, hogy az ilyen minta származtatódik át a törődésről, megértésről, toleranciáról és a szeretetről.
Ez azonban újratermelődhet a kicsi leány életében is, hiszen neki is lesznek gyermekei. Talán az is lehet, hogy ő, mint édesanya, az anyuka és az apuka szülői mintáját követi majdan gyermekei felé. Szomorú a következtetés.
„A nem szeretett gyermek sebe igen sok esetben az élet végéig fáj,
sőt a következő nemzedék is szenved miatta,
mert az a példa, melyet kiskorunkban látunk szüleinktől,
újból megismétlődik és nemzedékek életét keserítheti meg.”
És vajon a szituációban szereplő szülők szülei milyeknek lehettek? Játszom a gondolattal: a szülők rohantak a munkahelyre, korán odaérkeztek, a gyermeket a bölcsődében átadták a gondozónőnek. Az elválás gyors, gyötrelmes, szomorú volt. A gyermekre jutó ráfigyelés, elfogadás, babusgatás, szeretetmennyiség nem biztos, hogy a gyermekeknek elég volt. Lehet, hogy meg lehetett előbb-utóbb szokni ezt az állapotot, amely a mellőzöttség érzését szülte, de benne harmonikusan fejlődni nehezen lehetett.
„A nevelés nem más, mint szeretet és példaadás.”
„Csak az tudja szeretni önmagát, akit szeretnek,
és később csak az tud szeretni másokat, aki szereti önmagát.”
Miért tűnik olyan lealacsonyító érzésnek sokak számára a szeretet kimutatása? Pedig szeretetben, melegségben, megértésben, elfogadásban, simogató érintésben, ráfigyelésben, együttlétben olyan jó élni! Ebben minden ember – gyermek felnőtt egyaránt, jól érzi magát. Az élet igazi értelmét ez adja, ez színezi meg a hétköznapokat a családban, de a munkahelyen is. Ezekre a pillanatokra emlékezünk szívesen, ezek töltenek el melegséggel, ezek mélyen bevésődnek emlékezetünkbe, - ezek hatással vannak ránk -, maradandó, mély hatással. Ezek adnak alapot, hogy adakozó életet élhessünk, hiszen ha ilyen mintát láttunk gyermekkorunkban, ilyen épült be magatartásunk repertoárjába, s mi is majdnem ilyen életet fogunk élni. Valahol ez a kulcsa az emberiség békéjéhez vezető útnak is.
Ellenkező esetben, az egyedüllét, a magárahagyatottság, a bizonytalanság, a szeretetlenség, a felesleges vagyok érzése, a nem vagyok fontos érzése hatalmasodik el, amely előbb-utóbb szorongást, vagy agressziót kiváltó viselkedésbe torkollik.
És hová vezet az út? Csak nehogy oda vezessen ez az út, hogy aki nem így viselkedik, az rosszul érzi magát, s lehet hogy felveszi a másik viselkedését csak azért – nehogy kiríjjon a többiek körül.
Az a gyermek viszont, aki megkapja a neki megfelelő mennyiségű szeretetet, az érzelmi biztonsággal, önbizalommal, optimizmussal lép az életbe.
„Az ember mindent látó, mindent megvilágító nap, ha szeret,
és ha nem szeret: sötét lakás, amelyben füstös lámpás ég.”
Gondolataim azért kerültek papírra, mert a szituáció azt sugallta számomra, hogy nekünk pedagógusoknak dolgunk van az ilyen szülőkkel. Vagyis éppen a gyermek érdekében nem csak a gyermekkel van dolgunk!
Az óvodai nevelés a családi nevelés kiegészítője. Mit jelent ez számomra? A több nevelési hiánnyal rendelkezők esetében az óvodai nevelés is tágabb, hiszen több feladat hárul a pedagógusra, többet hagyott számára a családi nevelés. Több a kiegészíteni való, több minden korrekcióra vagy esetleg pótlásra szorulhat. A példa esetében valószínűsíthető, hogy a kislány hiányt szenved a családi melegség bizonyos vonatkozásaiban. Így a ráfigyelésben, a megértésben, az őt érdeklő dolgokról való beszélgetésben, a testközelség, a tekintet és az elismerés által kimutatott szeretetben.
A gyermekkel való foglalkozás során az óvodában a nevelés ezen hiánytényezőinek pótlása még megtörténhet, de a szülők ráébresztése arra, hogy az ő nevelési gyakorlatuk nem működik elég helyesen, ez már konfliktusok forrása lehet. Elhallgassuk, esetleg szóvá tegyük a szülőknek? Hol, mikor, milyen formában történjen ez? Bizony az óvodapedagógus számára ez komoly szerepkihívást jelent.
Kell a szülőkre hatnunk, éppen a gyermek érdekében! Felelősek vagyunk - meg kell tennünk! A hatni tudáshoz pedig meg kell teremtenünk a nevelőpartneri viszonyt, s annak fennmaradását ápolnunk kell. Ehhez megfelelő tapintat, bizalom és elfogadás szükséges.
Ez a példa arra alkalmas számomra, hogy megfogalmazhassak olyan nevelési feladatokat, amelyek ilyen, vagy hasonló gyermeki-szülői viselkedések esetében mozgósítja bennem a „szülőnevelés” fontosságát, és tettekre sarkall.
Két oldalról világítanám meg az óvodapedagógusi feladatokat: az óvodapedagógus és a szülő értelmezésében.
Először az óvodapedagógus szerepben értelmezem feladataimat.
- Ha ilyen hideg, korlátozó nevelési stílus jegyeivel szembesülnék, fontosnak tartanám, hogy megbizonyosodjak arról, hogy valóban, rendszeresen ilyen eljárások mentén nevelik-e a szülők gyermeküket. A megbizonyosodáshoz megfelelő alkalmakat keresnék, amelyben megismerném tényleges nevelési stílusukat. Ezek az alkalmak lehetnek: családlátogatáskor, a reggeli érkezéskor, a délutáni eltávozáskor, egyéb alkalmakkor – kiránduláskor, vagy a családdal együtt töltött események kapcsán. Ilyenkor közvetlenül információhoz jutok.
- Beszélgetéseket kezdeményeznék a szülőkkel valamely nevelési szituáció kapcsán (lásd később is). Amennyiben már sikerült elnyernem bizalmukat, akkor szívesen megnyílnak, véleményt alkotnak arról.
- Közvetetten, a gyermek viselkedéséből, játékából, családrajzából is nyerhetnék értékes információkat. Ezt folyamatos megfigyeléssel tenném.
Amennyiben bizonyítékokat nyernék a helytelen nevelési stílusról, akkor a továbbiakban megtervezném azokat a feladataimat, amelyekkel hatni tudok a szülőkre a gyermek érdekében.
Ehhez a továbbiakban, a szülő szemszögéből érdemes nézni az óvodapedagógus tennivaló azért, hogy a hatása valóban eredményes legyen, ne vegye támadásnak a szülő. Úgy vélem, hogy a példa során bemutatott szülőkre való esetleges hatás is eredményesebbé válhat, ha ebből a nézőpontból is megvizsgálom a hatás jellemzőit. Mert amennyiben az óvodapedagógus hatása fogadókészségre talál a szülőnél, akkor nyitottá válik a másfajta – gyermeke számára ideálisabb – nevelési módszerek otthoni alkalmazására is. Ezért olyan megoldásokat ajánlok, amelyeket én is szerettem volna átélni gyermekem óvodáztatása során, és most, ebben a társadalmi-nevelési közegben, elveiben helyesnek, korszerűnek és gyermekközpontúnak ítélek meg. Tehát a szülői nézőpontból megfogalmazottakat most az óvodapedagógus feladataira vonatkoztatom.
Én akkor válnék nyitottá, ha, mint a szülő, bizalommal fordulhatnék az óvodapedagógushoz. A bizalmamat – és minden szülő bizalmát - azonban ki kell érdemelnie. Szülő bizalommal tudnék fordulni az óvodapedagógus felé, ha látom, hogy
Fontosnak tartom azt is, hogy az óvodapedagógus indirekten gyakoroljon hatást reám. Tegye ezt úgy, hogy egész lényével adjon mintát a gyermekemmel való humánus, szeretetteljes, megértő, elfogadó és toleráns foglalkozásról. Ezeket a mintákat mutassa be számomra, hogy tetten érhessem:
· a reggeli fogadáskor, amikor látom, hogy az óvodapedagógus őszintén örül gyermekem érkezésekor, látom, ahogy örömét hogyan mutatja ki, s gyermekem erre hogyan reagál;
· reggeli-délutáni együtt-játék során, amikoris mint szülő maradhatok bent a csoportszobában, s együtt játszhatok gyermekemmel, mások gyermekével és az óvodapedagógussal;
· könyvkölcsönzés és könyvajánlás során, amikor a gyermekneveléssel kapcsolatos korszerű fogásokat ismerhetem meg. Erről szülői megbeszéléseken (régen: értekezleten) is tovább beszélgethetünk, megvitathatjuk az olvasottakat, megismerhetem más szülőtársam véleményét is;
· faliújság gazdag, érdekes témáival: híres pedagógusoktól született idézetek, pedagógiai cikkek, pedagógiai szituációk, gyermekszáj, gyermekek munkái, Kérdezz-felelek rovat, szülői kérések stb.
· a „csoportszoba ajtajának kinyitásával”, amikor beláthatok az óvodai élet mindennapjaiba: ünnepek, ünnepekre való közös készülődés, közös események, játszónapok, kirándulások, műhelymunkák … stb. alkalmával;
· szülői beszélgetések, fogadó órák lehetőségekor;
· stb.
A szülői megbeszélések (régen: értekezletek)megszervezése során legyen alkalmam az óvodapedagógus nevelési elveivel szóban is megismerkedni. Néhány gondolat, amelyet fontosnak tartok:
· Sok példa segítségével jelenítse meg számomra az óvodapedagógus a pedagógiai elveit. A vonzó, jó példát, ha lehet, mindig a csoportból vegye, bár ne mindig ugyanahhoz a gyermekhez kötődjön! Lehetőleg minden csoportbéli gyermekre – az én gyermekemre is - jusson valami reá jellemző pozitív példa, amely az elfogadást erősíti, és amelynek értékessége nyilvánvaló;
· A negatív példák máshonnan nyerjenek kiemelést. Erről legyen mód szülőtársaimmal a véleményünket is esetleg elmondanunk.
(Megjegyzem, hogy a bemutatott példa szintén alkalmas negatív példának. Arra azonban mindig vigyázni kell, hogy a felhozott példa a szülő számára teljességgel idegenként hasson, ne ismerjen magára, mert ebben az esetben pellengére állítva érezheti magát.)
Amennyiben ezt a példát mutatná be, szeretném, ha elmondaná, milyen is lehetne az, ami a buszon utazó leánygyermeknek megfelelő? A szituációt átfestem a szeretet ecsetjével:
Ülés anyuka ölében, kényelmesen, átkarolva, sugározva a biztonság, a szeretet, az óvás melegét;
Beszélgetés az elsuhanó táj látványáról, s mindarról, ami a gyermeket érdekli, ami belőle kikívánkozik, amire kíváncsi, ami eszébe jut, – nyitottan, természetesen, tekintetével ráfonódva, kielégítve kíváncsiságát;
Apukát is bevonva, neki is szólva, javaslatát meghallgatva, véleményét vagy segítségét kérve, stb.
Terveket szőni az otthoni együttlétről: ki, mit csinál majd, kinek mi a dolga, mit együnk, hogyan fogjuk elkészíteni, mit játszunk, hová megyünk hét végén, kit lepünk meg ajándékkal, stb.
És mindazt, amitől a három ember – szülők és gyermekük – egy családnak, összetartozónak érezhetik magukat. Hiszen mindegyikük a másik nélkül szomorúan, elhagyatottan élne, együtt pedig teljes és boldog lehet az életük.
· A példák során nyerjen kifejezést annak miértje, oka, következményei, vagy a következményei lehetőségeire való villantson rá. Szeretném hallani, hogy mit ír erről a szakirodalom - szakkönyvből való felolvasással, szépirodalomból nyert válogatással-, és azt is, hogy az ilyen példák milyen veszélyeket tartogatnak a gyermekek, és az én gyermekem számára. A jelen példa esetében fontos, hogy belássam, milyen következményekkel a szeretetlen nevelői légkör a gyermekem és az ő gyermekei életében.
· Fontos, hogy megláttassa velem az óvodás gyermek általános életkori jellemzőit, az ebből adódó igényeit, szükségleteit, és az ehhez kapcsolódó fejlődés menetét. Ha képes arra, hogy indokolja, a gyermek milyen fontos a szeretet szükségletének, igényének kielégítése, hogy a fejlődésének kulcsa szeret kimutatása, akkor könnyen belátom azt, hogy nevelői stílusomat ehhez igazítsam. Ehhez akár könyvajánlatot is csatolhat.
Ross Campbell: Életre szóló ajándék. Harmat Kiadó, Budapest, 1994.;
Erich Fromm: A szeretet művészete. Háttér Kiadó, Budapest.
C. S. Lewis: A szeretet négy arca. Harmat Kiadó, Budapest, 1995.
Perlai Rezsőné: Gyermekeink szeretetigénye. Fabula Bt. Budapest. 2001.
· Fontos megláttatnia velem a gyermekem egyediségét, különlegességét, másságát, és ennek értékeit. Fontos, hogy rámutasson arra, hogy nem helyes hasonlítgatnom, azonos módon kezelnem, ugyanazt elvárni a gyermekemtől, mint más gyermektől, vagy akár a testvérétől sem. Ennek mentén elő tudja segíteni azt, hogy én, mint szülő megértsem és elfogadjam gyermekemet olyannak, amilyen.
· Fontosnak tartom, hogy a szülői értekezletekhez témákat javasolhassunk mi is, szülők, amelyből az óvodapedagógus válogathat, akár gazdagíthatja is. De legyen javaslata az óvodapedagógusnak is számunkra, amelyből mi is kiválaszthatjuk a minket érdeklőket.
· Szintén fontosnak tartom a formai sajátosságokat. Számomra fontos, hogy meghitt legyen a szülői beszélgetések formája. Akkor felszabadultan, nyitottan fogadnám az ott hallottakat. Teheti ezt például: a gyerekek által készített süteménnyel, a frontális elhelyezkedés oldásával (körben, asztalok körül), kötetlenséggel. Szeretném, ha kikérné a véleményemet és szülőtársaim véleményét is, akár a kérdőíves kikérdezés módszerével, s ebben tájékozódhat gondolatainkról, információkat szerezhet azokról Ezeket a szerzett információkat természetesen fel kell dolgoznia, és eredményeiről minket, a szülőket tájékoztatnia kell. (Érdemes megtudni, milyen események, témák voltak, amelyek tetszettek nekünk szülőknek, amit szívesen hagyománnyá tennénk, amit megerősítenénk… stb.)
Az 1., 2. és 3. pontok alapján úgy érzem kellően nyitottá válnék, – kellően nyitottá válhatna minden szülő, sőt a példában felhozott szülők is. Ilyen állapotban elgondolkodásra késztetne az óvónői hatás, s a befogadás és elfogadás következtében a változtatás lehetősége is felgyorsulna.
Gondolataim a látott, számomra szomorú élmény kapcsán idáig kalandoztak, azonban nem volt irreális ez a kalandozás. Nagyon is valóságalappal rendelkezett, és mindvégig a gyermekek érdekeit tartotta szem előtt. Az mindenképpen jóleső érzés, hogy e példa kapcsán alkalmam nyílt számomra számos fontos gondolatot közzé tenni.
A kalandozást azonban komoly és felelősségteljes érzés indította el. A buszon utazó szülők elmarasztalása könnyűnek tűnik. Ám az, hogy vajon miért ilyenek, miért tartják ezt láthatóan helyes nevelési módnak, arra nehéz válaszolni, okai összetettek, csak találgatásokba bocsátkozhatok, amelyeket, mint látható volt, bizony csak fenntartásokkal tettem. De az még ennél is nehezebb feladatnak tűnik, - de nem lehetetlennek, - hogy egy, a szülők által jónak tartott nevelési módot a gyermekük érdekében átszínezzünk – módszereket, elveket, eljárásokat hangsúlyozzunk -, és ráébresszük őket a gyermekeikben érlelődő személyiségvonások közül azoknak a megtámogatására, amelyek az ő egyedi, megismételhetetlen, értékes személyiségét hivatottak kibontakoztatni. Ha megtaláljuk az egyes szülőkhöz vezető utat, annak eredménye a velük való jó kapcsolat, s hozadéka a gyermekük harmonikus fejlődése, kiegyensúlyozott boldog élete, - amely a gyermek viselkedésében viszonylag gyorsan lemérhető.
mert ezek behálózzák agyunk minden zugát …”
Budapest, 2003. 07. 21. Körmöci Katalin, adjunktus, ELTE Tanító és Óvóképző Főiskolai Kar
Megjelent az Óvodai Nevelés hasábjain